A Casina Rossa
Végül eljön az indulás ideje. Már napokkal előtte készülődünk, olyan izgalommal, mintha csak esküvőt tartanánk. Mármint hogy az izgalom akkora, és persze a várakozás is. Mindent bekészítünk a kis autó csomagterébe, és az utastérbe is jut bőven. Pedig csak egy-két hétre megyünk (még pontosan nem is tudjuk meddig maradunk), de úgy készülődünk, mintha végérvényesen elhagynánk itthoni házunkat. A krumplinyomót és a tésztaszűrőt - amit feleségem nagy gondosan becsomagolt - azért kiveszem, az marad.
- Nem az északi sarkra megyünk! Ott is csak vannak konyhai eszközök... - vélem némi felháborodással.
- Nem költünk semmire feleslegesen! - vág vissza feleségem indulatosan. Így hát a tésztaszűrő mégiscsak bekerül a csomagba. OK, gondolom, spagettit bizonyára főzünk majd, bár erre az olaszok is fel vannak készülve.
- ... és ha mindent kipakoltak a házból? - zárja le a vitát az asszony.
Remélem nem így lesz, legalább is a tulaj azt mondta, a berendezés marad, ő egy teljesen új házat, új berendezéssel építtet. Bízom abban, hogy mindent a helyén találunk. Izalmas lesz egy berendezett olasz házat megismerni, és birtokba venni. (Ezért is nehezményeztem a tésztaszűrőt.)
Végre nagy nehezen elkészülünk, a csomagok a kocsiban (de hová foguk mi ülni?), betuszkoljuk magunkat is, és búcsút intünk a hazai háznak. (Bizonyára csak ott fog kiderülni, mi mindent hagytunk itthon, amiért természetesen én leszek a hibás, asszonyom logikája szerint.)
- Jaj! - kiált fel feleségem a második kanyar után - A gyógyszereimet betetted?
- Igen, betettem. - válaszolom rezignáltan, mert tudom, hogy ez a kérdés - bár másra irányulva - még számtalanszor megismétlődik az út során.
Betettem mindkettőnk gyógyszereit, mint ahogy betettem a fertőtlenítő mosogatószert, egy üveg Hypót, és a fertőtlenítő higi-kendőket is. (Remélem, nem lesz kolera- vagy pestis-veszély azon a vidéken. A rágcsálóirtót azonban otthon hagytam, pedig annak nagyobb a valószínűsége, hogy szükség lesz rá.)
Mikor aztán már minden hitvesi aggodalomnak megfelelt a rakomány, beszálltuk mi is. Azazhogy csak szálltunk volna - legalább is ami engem illet - mert a lábaimhoz pakolt cuccok miatt nem fértem. No, újfent átcsoportosítás, rakodás, mert nekem hely kell, hogy a pedálokhoz férjek. Ja, hát neked ott hely is kell? - kérdi ártatlanul feleségem. (Nyugi, nyugi! hűtöm le magam, még el sem indultunk, a hitvesi megjegyzéseknek még előtte állunk, ki kell bírnom az út végéig.)
Aztán elindulunk. Viszonylag jól érzem magam, nagy várakozással nézek az út elébe. Remélem az út is kegyes lesz hozzám, és nem történik semmi rendkívüli esemény a 600 km alatt. Megegyeztünk, hogy kétszáz kilométereként megállunk - nyújtózkodás, lábak egyengetése, kis egészségügyi pihenő - lehetőleg valami autós pihenőben.
Az út viszonylag eseménytelenül telik, leszámítva néhány hitvesi felkiáltást a vezetési technikámat illetően, de ezt már megszoktam, immunis vagyok ezekkel szemben. (Azért jó ez az EU, szinte megállás nélkül megyünk át Ausztriába, onnan pedig Olaszországba.) No, talján földre érve aztán elő az autótérkép, meg kell nézzem, melyik út visz kitérők nélkül a tetthelyre.